„Nem minden rólad szól, ami Téged ér”.

Ezt egy olyan ember tanította nekem, akire felnézek és sokszor kikérem a véleményét. Nagyon megragadt bennem ez a mondat. Csak ekkor értettem meg azt, ami az utóbbi időben sokat foglalkoztatott.

Elvesztettem régi barátokat, akik elveszíthetetlennek tűntek. Fájt.

Van olyan barátod, akiről azt gondoltad, hogy majd együtt hódítjátok meg a világot? ...hogy egy időben lesz kislányotok, akit majd óvtok és neveltek egy életen át? …hogy, amíg ők tizenévesen már bulikba kezdenek járni, akkor is ott lesztek a szórakozóhely egyik pultjánál, láthatatlanul, figyelve őket, a jeggyűrűt kocogtatva a whiskey-s poháron, amikor a pultos lány kikezd veletek, jelezve, hogy elkésett? (ok, ez nyilván egyáltalán nem reális, de jó volt elképzelni akkoriban :) )…hogy, a közös bakancslistátokra (amit már 10 éve a pénztárcádban őrzöl) írt pontokat valóban meg fogjátok valósítani? A sornak nincs vége, egészítsétek ki magatokban, ha tudjátok mire gondolok!

Nekem volt ilyen barátom. Azt hittem marad is, elkísérjük egymást az úton, de eltűnt. Ami a legbántóbb számomra, hogy nincs oka, legalábbis én nem tudom, nem mondta. Egyszerűen csak elérhetetlen lett, személyesen, telefonon és emailben egyaránt. Mástól tudom, hogy mi van vele, tudom, hogy éppen most születik a második gyermeke, vállalkozást indított, sokat dolgozik, de nem kaptam meg azt a lehetőséget, hogy ezt az ő szájából halljam. Nem tudom miért?!

Hosszasan mesélhetnék erről a barátságról és történetről, de nevet úgysem fogok mondani, ezért inkább magáról az élethelyzetről írok és arról, amit tanultam belőle. 

Édesapám egyszer ezt mondta és nem bírom kiverni a fejemből, mert kézzel-lábbal hadakoztam ellene: „A barátom szépen lassan eltűnnek, ahogy párjuk, feleségük, gyermekük, családjuk lesz. Nem szentelnek majd időt a másikra.” „Dehogy, ez baromság, az én barátságaim nem ilyenek, tudom, hogy nem így lesz!” Nem akartam és még most sem akarok ebben hinni. Hiszem, hogy mindezek mellett is fent lehet tartani egy barátságot, még ha az változik is az idő előrehaladtával. Persze ezért tenni kell, mint ahogy mindenért az életben. Viszont be kell lássam, hogy ott, akkor apám mondanivalójában volt igazság. Több, mint amire számítottam.

Sokáig zavart ez, bántott, sokat foglalkoztatott, az elmúlt időszakban főleg és két napja kaptam meg a választ egy beszélgetés során, ahol ez hangzott el: „Az emberek, barátok, jönnek veled egy darabig, kísérnek az úton, aztán elmaradnak. Ne bánd, hogy így történt, megvolt az oka. Sokat adtatok addig egymásnak, de már mások jönnek, akiktől tanulhattok. Örülj annak az időnek, amíg tartott, emlékezz rá jó szívvel és fogadd el, hogy elmúlt. Ilyen az élet. És, ha azon gondolkodsz, hogy te vagy-e az oka, mert nem kaptál rá választ, akkor jusson eszedbe, hogy nem minden rólad szól, ami téged ér” Ennyire egyszerű lenne? Azt gondolom, hogy igen. Mit gondoltok?