Gondolkodtam, hogy ezt a történetet leírjam-e nektek, mert kissé kellemetlen, de egyben vicces és az győzött meg a megosztásáról, hogy szerintem tanulságos is. Hátha eszedbe jut, ha éppen valami elrontaná a kedved. 
Péntek este egy buliba voltam hivatalos. Egyik kollégám új munkahelyen kezdett és „elbúcsúztattuk”. Budapesten egy szórakozóhelyen volt asztalfoglalásunk. A hely neve végülis lényegtelen, de szerintem a pozitív hozzáállásuk miatt érdemes megemlíteni. A Grund-ról van szó. Akárhányszor jártam ott, mindig elégedetten távoztam, úgyhogy csak ajánlani tudom! A hely nagyrésze akadálymentesnek mondható, van mozgássérült mosdó, ami nagyon fontos szempont és kényelmet ad. A kulcsát el kell kérni a személyzettől, általában a biztonsági emberektől, akik velem mindig nagyon segítőkészek és rugalmasak voltak.
Megérkeztünk péntek este és már a bejáratnál szóltak, hogy átalakítások zajlanak, megszüntették a mozgássérült mosdót, és amíg nincs kész az új, addig át kell menni a Google épületébe (gyakorlatilag azonos udvarról nyílik, tehát nem kell messzire menni), ahol ugyan nincs kifejezett mozgássérült mosdó kialakítva, de beférünk a normál mosdóba. Gondoltam, majd megoldjuk, volt már ennél rosszabb is. Az este folyamán igénybe is vettem, szóltam a biztonságiaknak, egyikük átkísért, hozta a kulcsot és a kódot majd megvárt a folyosón. Itt kezdődött a „móka”.
Az ajtók elég szélesek voltak, azon befértem, de a wc-hez csak szemből fértem hozzá. Ez azért lényeges információ, mert általában inkább mellé állunk a kerekesszékkel, onnan könnyebb átemelni magunkat. Mivel normál mosdó, így kapaszkodók nem voltak. Kényelmetlen, de nem gond, megoldom. Át is ültem, ám, amikor visszafele raktam magam, annyira ki kellett csavarodnia a kezemnek, és a lábaim is alig fértek el, hogy a jobb kezem lecsúszott a wc pereméről és gyakorlatilag csuklóig landoltam a csészében. Vicces igaz? Nah, én abban a pillanatban nem röhögtem. Az jutott eszembe, hogy ha nem lennék „nyomi”, vagy ha mindenhol megoldott lenne már az akadálymentesítés, akkor nem lenne ennyi kényelmetlenség, nap, mint nap. Dühös voltam. „Kimásztam”, megmosakodtam. Természetesen nem vagyok cukorból, nem halok bele egy kis wc-s vízbe…voltam kollégista évekig
de azért dühítő. Most jött a döntés fontossága, amiről sokat beszélek, akár előadásokon is. Mit tehettem volna? Dühösen, feldúlva, megsértődhettem volna a helyre és hazamegyek, mondván, nem alkalmas ez a környezet arra, hogy jól érezzem magam. DE, nem így tettem. Beszélgettem a biztonsági sráccal pár percet, aki átkísért. Ő biztosított róla, hogy a felújítás után újra kényelmesebb lesz nekünk is a hely (tudom, hogy így lesz, korábban is az volt), majd visszamentem a többiekhez, akik közül néhányuknak elmeséltem mi történt. Nagyjából ennyi volt a reakció: „Jól van, sz*rjál rá, szórakozzunk tovább..!” Hát, majdnem megvolt, gondoltam magamban
…és folyattuk az estét hajnalig. Mi a tanulság? Nekem az, hogy mindig egyedül mi döntjük el, hogy egy adott helyzetre milyen reakciót adunk. Mi lett volna, ha hazamegyek ezek után és lefekszem duzzogva aludni? Kihagytam volna újabb élményeket az életemből. Nem mindig történik minden úgy, ahogy akarjuk, de reagálhatunk rá úgy, ahogy a legjobb.
Mit gondoltok?
