Az idei, a harmadik évem, amikor ott lehetek a magyar kerekesszékes tenisz válogatottal a csapat világkupa selejtezőn. Három éve Törökországban rendezték, ahol sikerült megszerezni a harmadik helyet és ezért szabadkártyával kiutazhattunk a tokiói döntőre. Szenzációs az a város, örülök, hogy ott lehettem. A versenyen pedig a világ legjobb kerekesszékes teniszezőit is láthattam testközelből játszani. Nagy tapasztalás volt nézni, ahogy egy még magasabb szinten koncentráló versenysportoló ütötte a labdát. Tavaly már Portugáliában, Vilamoure-ban rendezték a selejtezőt, ahol 4. helyen végeztünk. Idén újra Vilamoura volt a helyszín.

Az érkezésünk kicsit kalandosra sikeredett, ugyanis a hajnali 3 órás kelésünk előtt derült ki, hogy a Lufthansa sztrájkja miatt törölték a Frankfurt – Faro járatunkat, de Budapesten a reptéren nem tudtak segíteni a jegy átírásában, mondván, ezt csak Frankfurtban lehet intézni, hiszen a Budapest – Frankfurt járat elindult pontosan reggel 6:10-kor, ahogy a tervben is szerepelt. Elrepültünk tehát Németországba, ahol kiderült, hogy több száz járatot érint a sztrájk, ezért egy részben kihalt reptéren találtuk magunkat. A „maradék” személyzet készséges volt, kerítettek nekünk egy járatot délutánra (még csak reggel 8 óra volt), ami elvisz Lisszabonba, ott pedig átszállunk egy Faro-i járatra. Este fél 8-ra értünk oda Vilamoura-ba a hotelünkbe. Nem a legkellemesebb repülőutam volt, az biztos. A szél dobálta a gépet a lisszaboni földet érésnél, a sok átszállás pedig kerekesszékkel végtelenül kényelmetlen, de ezt most nem fejtem ki. A lényeg, hogy teljesen másként kell be- és kiszállni, mint normál esetben.

A szállásunk ugyanaz, mint tavaly, a neve Tivoli Marina Vilamoura. Közvetlenül az óceán és a kikötő mellett, egy 5*-os. Teljes mértékben megfelelő, szuper szálloda, nagy szbákkal, kényelmes ágyakkal és partra néző kilátással. A mi szobánk a 7. emeleten volt, úgyhogy a reggeli kávét érdemes volt onnan elfogyasztani. Ezzel csak az a gond, hogy nem igazán kávézom, de ezért érdemes lenne rászokni :)

A verseny kb. 1km-re volt a hoteltől ahova 20 percenként transfer kisbuszok vitték a játékosokat, de gyalogosan, vagy gurulva is 20 perc alatt ki lehet érni kényelmesen.

A csoportmérkőzéseken a 13 induló csapatból összesorsoltak minket az első kiemelt spanyolokkal, valamint az észtekkel. Észtország ellen mind a 3 meccsünket megnyertük (aki nem ismerné a tenisz szabályait, annak írom, hogy a Davis Kupához hasonlóan két single meccs és 1 páros meccs van, azaz, ha a single 1:1-re áll, akkor a páros dönt). Utána Spanyolország következett, akik egy teljesen más szintet képviseltek ezen a versenyen. Tőlük 3:0-ra kikaptunk, de valóban jó, izgalmas és élvezhető meccset játszottunk. A tornát végül Spanyolország meg is nyerte. Ezt követően Svájc 2:1-re győzött ellenünk, és már csak a Szlovákia volt vissza, de az egész napos esőzés miatt elmaradtak ezek a mérkőzések, ezért (mivel csak helyosztóról volt szó) mindkét csapat ugyanannyi pontot kapott, így a 7. helyen zártuk a tornát. Ez reálisnak mondható a jelenlegi mezőnyt tekintve, szóval az alapelvárást teljesítettük.

A versenyszervezés, a szálloda, az ételek, mind világversenyhez mérten hozta a színvonalat. Egyetlen tényezővel voltak időnként problémák, az pedig az időjárás volt. Hol esett, hol sütött a nap, de ami szinte állandó volt, az az erős szél, ami megnehezíti a teniszt, hiszen kiszámíthatatlanul fújja a labdát a szél.

A jövő évi helyszínt még nem tudjuk, de reményeim szerint ott leszek.

A tanulság, amit levontam saját magammal szemben a meccseken, hogy sokkal több tétmérkőzést kellene játszanom, mert, ami edzésen kitűnően megy, az meccsen időnként hullámzó. Ez pedig pszichológia. Ahhoz viszont, hogy több versenyre eljussak több időre van szükségem és ezt jelen pillanatban a munkáim nem engedik meg, de már vannak terveim ezzel kapcsolatban, úgyhogy nincs más hátra, mint megvalósítani azokat.

Köszönöm mindenkinek, aki szurkolt nekünk, valamint az edzőmnek, Bor Péternek, aki mindenben a segítségemre volt és van, valamint a támogatóknak, a Magyar Tenisz Szövetségnek, a Wilson-nak, a Bidi Badu-nak, és a Speedshop-nak, akik különböző eszközökkel vagy kiegészítőkkel segítették a felkészülést, illetve a Springday Health Club-nak, akik az erőnléti és speciális edzéseimhez biztosítják nekem a profi helyszínt.. A Rehab Zrt., a Vectra C, Signum Club Hungary önzetlen, remek tagjai és Rossmann Magyarország támogatása nélkül pedig nem tudtam volna idén egy teljesen új sportszékben versenyezni, amiért hálás vagyok!

Folytatjuk. Hajrá! 

Jövő héten készítek egy Vlog bejegyzést youtube-ra, ahol láthatjátok milyen helyen voltunk és beszélünk a sportról is részletesebben. Addig is, kattintsatok ide és iratkozzatok fel az új csatornámra!

Legyen szép napotok!

A facebook oldalamon bepillantást nyerhettek időnként az edzéseimbe, az erőnléti- és a teniszedzésekbe egyaránt, de részleteiben kevésbé mutattam még be, hogy mi is az, amit valójában csinálunk, hogy oldom meg munka mellett, milyen áldozatokat kell hoznom a fejlődéshez és mit tanulok nap, mint nap, még ha sokszor fájdalmas is. Szeretnétek ezekről többet tudni? Terveim szerint mától rendszeresen írok nektek és képekkel, videókkal mutatom majd meg a blogon az életemnek ezt a részét, akár konkrét edzéseket. A célom, hogy mindenki lássa meg a sport, a mozgás örömét, fontosságát, azt, hogy az egyik legnagyobb tanító, ami létezik a világon.

“A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.” /Ernest Hemingway/

Szeretném..., nem, ...akarom, hogy emberek élete változzon meg attól, hogy meglátják magukban az erőt a változtatásra és akár egy poszt elolvasása után elkezdjenek tenni. Bármilyen területén is az életüknek, nem feltétlenül a sportban.

Kezdjük az elején…

2002-ben volt az autóbalesetem, nem én vezettem, nem én voltam a hibás, megtörtént. Eltört a gerincem, így már 15 éve, hogy kerekesszékben ülök. A sport mindig meghatározó szerepet töltött be az életembe. A balesetem előtt versenyszerűen kézilabdáztam, heti 4-5 edzés, meccsek, utazások. Nem is gondoltam, hogy mennyire fog majd hiányozni, amikor egy meleg nyári estén a 4 órás műtétem után, ahol az egyik csigolyám darabjait operálták ki a gerincvelőmből, nem voltam képes hetekig semmilyen mozgásra, csak feküdtem, háton, mozdulatlanul. Körülöttem csövek, gépek, beteg emberek,idősek, fiatalok. Emlékszem, felülni nem tudtam, inni csak szívószállal és telefonálni mobilról úgy, hogy a fejem mellé fektettem a készüléket a párnára, mert nem volt annyi erőm, hogy tartsam a kezemmel. 2 hét alatt 22 kg-ot fogytam, eltünt rólam minden izom, ami addig rajtam volt a sport miatt. Feküdtem egy steril környezetben 17 évesen, 183cm magasan, életerőtől teli múlttal, mozdulatlanul, kiszolgáltatottan. Az elkövetkező időszak a rehabilitációról szólt, a felépülésről. Erről majd mesélek nektek egy másik írásban, ha érdekel titeket.(?). A júliusi balesetem után karácsonyra mehettem haza először hosszabb írőre. Évek teltek el sport nélkül. Hiányzott, de nem ismertem a lehetőségeket, ha pedig tudtam mit akarok, nem volt lehetőségem belevágni és kipróbálni.

A teniszhez vezető döntés

2012-es Australian Open döntőt a tv-ben néztem. Előtte szinte nem láttam tenisz meccset, valahogy ez a sport nem volt a látókörömben. Nadal és Djokovic játszott, egy 5 szettes, 353 perces mérkőzést, ahol megláttam ennek a sportnak a szépségét és tudtam, hogy ezt akarom csinálni, de akkor még nem tudtam, hogy van-e kerekesszékes változat. Van. Ráadásul van Magyarországon is. Mondják, hogy, amire sokat gondolsz, amire vágysz, azt bevonzod. Úgy módosítanám ezt az állítás, hogy amire vágysz, amire sokat gondolsz, amit akarsz, ahhoz hamarabb észreveszed a lehetőségeket, ezért olyan, mint ha eléd sodorná az élet.Fókusszá válik. Azt hiszem ez a kulcsszó. Végülis hasonló a gondolatmenet, a végeredmény ugyanaz. Mindjárt megértitek miért mondom. 2012-ben a Nadal-Djokovic meccs után elkezdődött ez a fókuszálás. Utánajártam a sportnak, de elakadtam. Nem tudtam itthon kihez kell fordulni, hol lehet edzeni, van-e olyan teniszedző, aki kerekesszékes tenisszel foglalkozik, honnan lesz ehhez teniszezésre alkalmas sport kerekesszékem (1,5M Ft nagyságrendileg), egyszóval minden képlékeny volt, de akkor jött az a bizonyos “bevonzás”. A lakóparkban, ahol élek, nyilt egy teniszbolt, megismerkedtem a tulajjal a mellette levő kávézóban, aki által pedig megismertem valakit a Magyar Tenisz Szövetségnél. Ő volt Bor Péter, aki később a kerekesszékes szakosztály szakágvezetője és az edzőm lett. Peti nélkül nem lehetnék most itt. Az ő támogatása mai napig elkísér, amiért nagyon hálás vagyok. Egy kávézóból indultunk és 2015-ben Tokióig jutottunk a világkupáig. Véletlen? Semmi sem az!

Edzések korán reggel, vagy késő este.

Aki dolgozik, párja, családja van, az tudja, hogy ideje menedzselése az egyik legfontosabb és legnehezebb dolog. Több embertől hallom a következőket: “Nincs időm erre”. “Mikor?” “Áh, akkor én már nem megyek sehova…” Márpedig a fejlődés és az élet valahol ezek mellőzésével érhető el. Nem mondom, hogy könnyű, vagy mindig kényelmes, sőt, azt sem, hogy állandóan élvezhető, de összességében mindenképpen “kihagyhatatlan”. Ezért mindenkit arra bíztatok, hogy próbáljon kilépni a kényelméből, vagy ahogy manapság divatosan mondják, a komfortzónájából legalább egy hónapra. 30 nap elég, hogy eldöntsd, szereted-e amit kipróbálsz, vagy sem, hasznos-e a számodra, vagy időpocsékolás. Viszont, ha meg sem próbálod, akkor ne mondd, hogy nem tudod megtenni.

Főállásban dolgozom és mellette számos különböző projektben, egyéb munkában vettem és veszek részt a mai napig. Ezeken felül ott vannak a napi teendők, bevásárlás, szerviz, posta, bank, házi munka, család, barátok…, és persze a sport. Az erőnléti edzések és a tenisz. Az időmenedzsment nehéz. Szelektálni kell, amit sokáig nem tettem, ezért kimerültem. Már tanultam ebből a hibámból, szelektálok, nem vállalok el mindent. A napom viszont így is csak 24 órából áll. Ez jelen pillanatban azt jelenti, hogy időnként korán reggel, munka előtt, akár 6 - 8 óráig, vagy este 19, 20, vagy 21, de az is előfordul, hogy 22 órától tartjuk az edzéseimet, melyek sosem rövidebbek 2 órahosszánál. Ki tudod számolni, ha este 10-kor kezdődik - mert akkor van idő, vagy szabad pálya - akkor hajnal 1 előtt nem érek haza, fél 2 előtt pedig nem tudok lefeküdni. Másnap viszont 8-tól újra munka. Nem mondom, hogy ez “normális”, nem is lehetséges minden nap, de időnként csak ez az út van. Fárasztó, nagyon fárasztó, de megéri(?). Nem tudom, de egy dolog biztos. Amennyiben nem hoztam volna meg ezt az áldozatot, akkor nem tudnék teniszezni, nem jártam volna számos országban, köztük a tokiói világkupán és nem tanulhattam volna annyi mindent ettől a sporttól. Támogatókkal, együttműködő partnerekkel könnyíthetnék a helyzeten. Gondolok itt például olyan teniszcentrumokra, akik támogatnák a felkészüléseim fix időpontos pályahasználattal. Egyelőre ez még várat magára, de azt mondják, a kemény munka mindig meghozza gyümölcsét, úgyhogy eljön majd az ideje.
Miért beszélek erről nektek? Nem a sajnálatért, hiszen ez az én döntésem. Nem is az elismerés kivívásáért.. Dönthetnék úgy is, hogy helyette este 10-kor a Tv-t bámulom, de abban biztos vagyok, hogy nem érezném jól magam tőle, és nem lennék gazdagabb azzal a számos dologgal, amit a sportba vetett munka során tapasztaltam, vagy megtanultam.

Csupán azért írom le ezt nektek, hogy arra bíztassalak titeket, hogy lehetőségeitekhez képest tegyetek meg mindent, hogy valóban ÉLJETEK, ne csak létezzetek. Ne halogass dolgokat, egyszerűen csak tegyél érte!

Nehezen kezdesz bele valamibe? Próbáld ki ezt a módszert: 5 másodperces szabály! (Mel Robbins). Ez egy halogatás elleni taktika, melynek lényege, hogy az egyéb gondolataink megölik a legjobb ötleteinket, ezért mindössze 5 másodpercünk van arra, hogy cselekedjünk. Tehát, amikor van egy jó ötleted, vagy csak meg kell tenned valamit, akkor hangosan számolj vissza: 5-4-3-2-1, majd indulj és kezdj bele, ne hezitálj tovább! Alkalmazható a kevésbé kellemes feladatoknál is. Számolj és cselekedj! Próbáld ki!

Van egy mondás, ami a következőképpen hangzik: ”Az a baj, hogy azt hiszed van időd.” (Buddha)

Azt hiszem ezek az első lépések ahhoz, hogy idén is elrepülhetek a csapattal és a kerekesszékes tenisz világkupa selejtezőn játszhatom a válogatott színeiben. #hajrámagyarok

Szívesen olvasnál még erről a témáról, vagy van má, ami érdekel? Számolj vissza: 5-4-3-2-1 és írd le kommentben, hátha a következő írásommal meg tudom válszolni a benned megbújó kíváncsiságod :)

Legyen szép estétek!

„Nem minden rólad szól, ami Téged ér”.

Ezt egy olyan ember tanította nekem, akire felnézek és sokszor kikérem a véleményét. Nagyon megragadt bennem ez a mondat. Csak ekkor értettem meg azt, ami az utóbbi időben sokat foglalkoztatott.

Elvesztettem régi barátokat, akik elveszíthetetlennek tűntek. Fájt.

Van olyan barátod, akiről azt gondoltad, hogy majd együtt hódítjátok meg a világot? ...hogy egy időben lesz kislányotok, akit majd óvtok és neveltek egy életen át? …hogy, amíg ők tizenévesen már bulikba kezdenek járni, akkor is ott lesztek a szórakozóhely egyik pultjánál, láthatatlanul, figyelve őket, a jeggyűrűt kocogtatva a whiskey-s poháron, amikor a pultos lány kikezd veletek, jelezve, hogy elkésett? (ok, ez nyilván egyáltalán nem reális, de jó volt elképzelni akkoriban :) )…hogy, a közös bakancslistátokra (amit már 10 éve a pénztárcádban őrzöl) írt pontokat valóban meg fogjátok valósítani? A sornak nincs vége, egészítsétek ki magatokban, ha tudjátok mire gondolok!

Nekem volt ilyen barátom. Azt hittem marad is, elkísérjük egymást az úton, de eltűnt. Ami a legbántóbb számomra, hogy nincs oka, legalábbis én nem tudom, nem mondta. Egyszerűen csak elérhetetlen lett, személyesen, telefonon és emailben egyaránt. Mástól tudom, hogy mi van vele, tudom, hogy éppen most születik a második gyermeke, vállalkozást indított, sokat dolgozik, de nem kaptam meg azt a lehetőséget, hogy ezt az ő szájából halljam. Nem tudom miért?!

Hosszasan mesélhetnék erről a barátságról és történetről, de nevet úgysem fogok mondani, ezért inkább magáról az élethelyzetről írok és arról, amit tanultam belőle. 

Édesapám egyszer ezt mondta és nem bírom kiverni a fejemből, mert kézzel-lábbal hadakoztam ellene: „A barátom szépen lassan eltűnnek, ahogy párjuk, feleségük, gyermekük, családjuk lesz. Nem szentelnek majd időt a másikra.” „Dehogy, ez baromság, az én barátságaim nem ilyenek, tudom, hogy nem így lesz!” Nem akartam és még most sem akarok ebben hinni. Hiszem, hogy mindezek mellett is fent lehet tartani egy barátságot, még ha az változik is az idő előrehaladtával. Persze ezért tenni kell, mint ahogy mindenért az életben. Viszont be kell lássam, hogy ott, akkor apám mondanivalójában volt igazság. Több, mint amire számítottam.

Sokáig zavart ez, bántott, sokat foglalkoztatott, az elmúlt időszakban főleg és két napja kaptam meg a választ egy beszélgetés során, ahol ez hangzott el: „Az emberek, barátok, jönnek veled egy darabig, kísérnek az úton, aztán elmaradnak. Ne bánd, hogy így történt, megvolt az oka. Sokat adtatok addig egymásnak, de már mások jönnek, akiktől tanulhattok. Örülj annak az időnek, amíg tartott, emlékezz rá jó szívvel és fogadd el, hogy elmúlt. Ilyen az élet. És, ha azon gondolkodsz, hogy te vagy-e az oka, mert nem kaptál rá választ, akkor jusson eszedbe, hogy nem minden rólad szól, ami téged ér” Ennyire egyszerű lenne? Azt gondolom, hogy igen. Mit gondoltok?

Amennyiben egyetértesz a gondolataimmal, örömmel veszem és köszönöm, ha megosztod! 

Mennyire idegesít titeket, ha nem tudtok megtenni valamit, amit mindenki más megtud? Bosszantana, ha neked 200Ft-al többet kellene fizetned 1kg kenyérért a boltban, csak mert mondjuk kék a szemed? Zavarna, ha nem engednének be a barátaiddal egy színházba, moziba, szórakozóhelyre, mert nem pont ugyanolyan vagy, mint ők?

Ha a válaszod igen, akkor egyet fogsz velem érteni abban, hogy nonszensz 2017-ben, egy európai fővárosban, Magyarország fővárosában, a sok-sok milliárdból felújítandó metróvonalnál nincs további 20 milliárd Ft a teljes akadálymentesítésre. Sőt, azt gondolom, hogy nem is a „nincsen” van a hangsúly, hanem az elköteleződésen, az akaraton, mert pénz biztosan lenne, mint ahogy mindig van arra, amit elterveznek. 

Havi szinten minimum 50.000Ft-omba kerül az, hogy nem tudom használni megfelelően a tömegközlekedést, a kb. 10.000Ft-os havi bérlettel szemben. Kényletelen vagyok mindenhova szemlyautóval menni. Ugye, hogy téged is zavarna, ha nem lenne választási lehetőséged?
Az elmúlt 15 évben, amióta kerekesszékkel közlekedem sokat javult a helyzet ezen a téren, van fejlődés, ez nem vitás, de közel sem annyit, mint amennyire és amekkora szükség lenne rá. 

Ne gondoljátok, hogy ez csak a mozgássérültek „akarata”. Van gyereked? Cipeltél már fel babakocsit a buszra, amin nem volt rámpa, vagy le a metrólejáróba, ahová csak lépcső vezet, esetleg toltad már ár egy forgalmas útkereszteződésen, ahol 20-30cm-es padka várt a járdaszegélynél emelkedő helyett? Legtöbbötök lesz szülő? Leszel idős, öreg néni, bácsi, aki nehezebben fog mozogni? Esetleg ’neagyisten’ megsérülhetsz úgy egy balesetben, mint én? 
Igen? 
Akkor neked is fontos, hogy akadálymentesebb világban éljünk. Felújítják a 3-as metrót 2020-ig. 2020… Űrhajók csatlakoznak az űrben, ember járt a Holdon, de nem lesz akadálymentes egy 2020-ig felújított metróvonal Európa egyik fővárosában? Ha most nem tesszük meg, a következő 30-40 évben biztosan nem fogjuk, mert ekkora volumenű felújítás valószínűleg addig nem lesz.

Azt gondolom, hogy mindannyiunk érdeke, hogy ezen változtassunk. A legfrissebb hírek szerint a Fővárosi Választási Bizottság engedélyezte a budapesti népszavazás megtartását a 3-as metró akadálymentesítése témájában. Ehhez legkevesebb 138 ezer budapesti szignóját kell összegyűjteni. 

Kérek mindenkit, amennyiben valóban lesz népszavazás és egyet értesz a gondolataimmal, szánd rá az időt a saját és gyermekeid jövőjére, menj és írd alá. Egyelőre csak így tehetünk valamit, hogy még jobb hely legyen a fővárosunk ezen a téren is. 

Várom a véleményeiteket kommentben is!

Kép forrása: 444.hu

#boviergyorgy #bovier #metro #akadálymentesmetro#tömegközlekedés #népszavazás #egyenlőesélyek

Ma vagyok 33 éves…

A balesetem óta nem szeretem a születésnapom. Arra emlékeztet, hogy: még egy év telt el ebben a székben ülve. 17 éves voltam, most 33 vagyok. Lassan ugyanannyi ideje ülök, mint, amennyit jártam életemben és ez a szám egyre nagyobb lesz.

Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e erről, és egy facebookon olvasott poszt miatt döntöttem amellett, hogy megteszem, bízva abban, hogy néhány ember egy kis erőt merít belőle a nehezebb időkben. Abban a posztban egy lány mesélte el a tehetetlen harcot a meg nem szűnő fájdalma ellen, amit egy műtét okozott. Kétségbeesettnek éreztem, de pontosan tudtam, hogy miről ír. Ezért pontosan tudom, hogy vagy vége lesz a fájdalmának, vagy megtanul vele élni és elviselni azt úgy, hogy a legkevesebb hatása legyen az életére. Az állapot nem lesz állandó. Semmi sem az, csak a változás.

Nem úgy terveztem, hogy 17 évesen egy baleset miatt, amit még csak nem is én okoztam, az életem kerekesszékben kell töltenem. Kevesen tudják, és még kevesebben tudják elképzelni, hogy bár nem érzem a lábaim, szinte elviselhetetlen fájdalom van bennük minden nap. Hol erősebb, hol gyengébb, de folyamatos…reggel felkeléstől, este elalvásig. Úgy 13 éve kezdődhetett, orvosokhoz jártunk, úgy szedtem az erős fájdalomcsillapítókat, mint a Tiktak-ot, de semmi nem enyhítette. Volt, hogy délután 2-re kiütöttem magam, sírtam, majd nevettem a szerektől de a fájdalom csak nem akart múlni. Képzeld el, amikor beütöd a könyököd abban a kellemetlen pontban, de társul hozzá egy olyan érzés, mint ha tűzbe tennék a tested és egy erős hasogató fejfájás, csak ezt a lábadban érzed minden nap amíg ébren vagy. Eljött az idő, amikor döntenem kellett. Elegem volt a gyógyszerekből. Azt mondtam magamba: „Tudod mit, fájj, ha akarsz, sza*ok rá, én leszek az erősebb!” Dühös voltam. Attól a pillanattól kezdve nem szedek erre a fájdalomra gyógyszereket. Megtanultam együtt élni vele. Befogadtam a fájdalmat az életembe, mert ez volt az egyetlen választásom, hogy „normálisan” élhessek. Már kevésbé hat egy napomra. Képzeld el, mint ha a fejedben a gondolatok, érzések egy futószalagon mennének, mint egy jól működő óriás gyárban. Két ilyen szalag van. Az egyiken van minden gondolatod, érzésed. Ez a szalag van elöl, ez amire koncentrálsz, de van egy másik szalag a háttérben, amin ez az erős fájdalom van. Ott van, de azzal a szalaggal senki sem törődik. Érzed a jelenlétét, de nem veszed figyelembe és nem engeded, hogy a két futószalag keresztezze egymást és kavarodást okozzon. Valahogy így zárom ki és élek együtt a fájdalommal. Dühös vagyok rá, szeretném, ha elmúlna, mert rengeteg energiát emészt, de nem győzhet, nem engedem, hogy számottevően befolyásoljon. Ez a lányról jutott eszembe, akinek a posztját olvastam. Meg fogja találni a megoldást a kezelésére, mindenki megtalálja…

Mostanában nehezebb napjaim vannak. Sokszor eszembe jut, hogy abba kellene hagyni egy csomó mindent, amit csinálok, mert úgy érzem nincs értelme, nem kapok érte elismerést, nem haladok egyről kettőre…de már ezerszer átmentem ezeken és még soha nem adtam fel semmit, így sajnos rá kellett jönnöm, hogy bizonyára most sem fogom. Egyszer régen édesanyámnak mondtam, hogy „inkább olyan leszek, mint azok az emberek, akik nem törődnek semmivel és senkivel, egész nap a kocsmában ülnek és mégis milyen jól érzik magukat. Nem fogok többet azon agyalni, hogy lehetne jobb, elegem van már ebből, elfáradtam.” Ennyi volt a válasz: „Nem fogod, nem tudod. Egyszerűen azért, mert Te nem olyan vagy.”

A héten rossz hírt olvastam. Elment közülünk egy főiskolai csoporttársam, egy lány, aki sikeres modell volt az Egyesült Államokban. Néhány éve daganatot találtak a lábában, megoperálták, kezelték, úgy tűnt, hogy meggyógyult, de pár napja véget ért földi élete. 31 éves volt. Bár, nem tartottuk szorosan a kapcsolatot, mégis döbbenten olvastam, lesokkolt a hír. Legyen könnyű neki a föld! 

Az jutott eszembe, hogy vannak, akik nem választhatnak, de többen vannak, akik igen, mégsem tesznek meg mindent magukért, pedig ki tudja, hogy mennyi van még hátra. Én úgy döntöttem, hogy nem fogom elpazarolni az időm, ameddig csak választhatok! 

Legyen szép napotok! 
#boviergyorgy

Néhány éve, amikor végigvezettem a Budapest - Bamako Rallyn közel 8000km-t, akkor volt szerencsém olyan tapasztalatokat gyűjteni a világból, a problémamegoldásról, és többek között a stresszkezelésről, amit tudat alatt beépítve valószínűleg a mai napig hasznosítok és igyekszem ezt egyre tudatosabban csinálni. 

Volt egy nap, talán már 13. amikor későn indultunk el az aznapi távnak, kaptunk egy defektet a sivatag közepén, ránk sötétedett, eltévedtünk. Déltől hajnal 4ig csupán kb 200km-et tettünk meg, fogyott a vizünk, az üzemanyagunk, nem találtuk a nyomot a korom sötétben, amikor úgy döntöttem, hogy ott éjszakázunk, ahol éppen vagyunk. Rettentő dühös és fáradt voltam. Fáradt, mert már levezettem kb 7000km-t, sokszor a 40 fokos sivatagban, feltekert fűtéssel a kocsiban, hogy kevésbé forrjon fel a víz..és dühös, mert szeretem a pontosságot és nem miattam nem indultunk el aznap időben, holott várható volt a következmény. Ezért, amíg a többiek a kocsiban éjszakáztak, én egy fa alatt aludtam 2 órát, míg fel nem jött a nap. Arra ébredtem, hogy egy hangyabolyban fekszem  , de akkor már nem érdekelt, elengedtem. Tisztában voltam vele, hogy bármi is lesz, majd megoldom. Megtanultam élni az aktuális problémával és a következő órán járt már az eszem, nem azon, hogy mi volt pár órával ezelőtt. Az a múlt...kit érdekel, engedd el! Ez a gondolat a mai napig segít, ha tudatosítom. Persze sokszor nehéz, figyelni kell, de működik, ha megteszed. Tanulsz, továbblépsz..tanulsz, továbblépsz... Javaslom neked is! A kép a reggeli ébredés után készült. Icipicit voltam csak "kész" 

A történet egy cikkről jutott eszembe, amit tegnap küldött egy barátom. Milyen sok ember él a múltban és milyen sokan teszik tönkre az életüket azzal, hogy "feleslegesen" stresszelnek. A legtöbb gondolattal egyet értek a cikkben, gondoltam megosztom veletek is, hátha találtok benne számotokra hasznosthatót:

Íme, 9 tipp a stressz kivédésére a mindennapokban:

1. 
Igyekezz elkerülni az magadnak való magyarázkodást, mert az ebbe fektetett energia felesleges. Az ember hajlamos megmagyarázni magának, hogy a kialakult állapoton miért nem lehet változtatni, és erre teóriákat gyárt, aminek semmi értelme. 

2. 
Hagyj magadnak napi legalább fél órát, amikor csak magadra fókuszálsz, és ez semmilyen módon ne kapcsolódjon a hétköznapi teendőkhöz. Tanulj meg elengedni bizonyos dolgokat, felesleges elvárásokat önmagaddal szemben!

3. 
Szedd össze, milyen mindennapi örömforrások vannak az életedben! 

4. 
Relaxálj! Egy jó nagy alvás hatásával ér fel valamilyen relaxációs technika alkalmazása. Jóga, relaxációs tréning, meditáció. Akár néhány perce is sokat számít. (Akkor is, ha ezt nehéz elhinni.)

5. 
Egyszerű stresszkezelő technika, ha nem félsz segítséget kérni másoktól. Beszélgess el azzal, aki meghallgat, feltétel nélkül elfogad. Nem mindig könnyű megtalálni ezt az embert, de érdemes törekedni rá. 

6. 
Fontos ön- és egészségvédelmi mechanizmus, ha megtanulod jól kezelni mások ellenséges viselkedését. Ugyanis mások indulatainak legtöbbször igen kevés köze van a te személyedhez, mégis hajlamos vagy magadra venni, ha udvariatlanul szól a főnök, ha épp nálad kap rohamot a pénztárosnő, ha beszólnak a dugóban... Fontos lenne, hogy ezt ne személyes támadásként értelmezd, inkább próbáld visszatükrözni az illetőnek, mi zajlik benne. Ahelyett, hogy ez hangzana el: „Nem lehet kibírni, hogy ennyire ingerült vagy, amikor hazaérsz.” Próbálj meg asszertív módon és támogatóan közelíteni a másik felé: „Látom, elfáradtál, nehéz napod volt.” Meglepetten fogod tapasztalni a reakciót.

7. 
Az állandó bosszankodás jelentős stresszfokozó tényező, és szinte észrevétlenül kúszik be a mindennapokba. Bosszankodsz a dugó miatt, sorban álláskor, ha késében vagy, ha szemtelen a gyerek, ha kiöntöd, leejted, ha elfelejtesz dolgokat. Aztán ennek hatására indulatba jössz, és azt mondod: ezt nem lehet kibírni!

8. 
Gondold meg: a bosszúságot te viseled, és te szenvedsz tőle. A hétköznapokban nagyon sok feszültséget nem maguk a történések okozzák, hanem az, amit ezekről gondolsz – ez váltja ki a stresszt. Próbálj nagyvonalú lenni önmagaddal és másokkal is!

9. 
A jelenre irányuló elfogadó figyelem, a tudatos jelenlét egyre népszerűbb elv és technika. Ennek gyakorlása segít abban, hogy a figyelmedet ne a múlt vagy a jövő eseményei kössék le, hanem a jelen minél jobb megélése. Ennek tudatos alkalmazása csökkenti a stresszt és a szorongást, növeli a koncentrációt, a teljesítményt, érzelmeket csillapító hatással is bír, és lelassít annyira, hogy végre eljuthass önmagadhoz, és létrehozhasd azt, amit igazán szeretnél.

Szalánczi Kriszta
klinikai szakpszichológus
(forrás: https://wmn.hu/wmn-egszsg/46400-ez-tortenik-veled-ha-tul-sokat-stresszelsz--a-pszichologus-9-gyakorlati-tanacsa)
#boviergyorgy #budapestbamako #wmn #stressz#engeddelamúltat

Az imént valamiért szóba jöttek a cipők az irodában. A következő történet jutott róla eszembe: 

Mivel nem érzem a lábaim, ezért a cipővásárlás úgy néz ki nálam, mint egy kisgyermeknél. Felpróbálom, majd nyomkodom az orrát, hogy vajon meddig ér benne a lábujjam. Az egyik ilyen műveletnél az eladó hölgy ezt kérdezte: „Nah, milyen, nem szorít?” – „Hááát, fogalmam sincs.” – válaszoltam mosolyogva. Akkor leesett neki és látszott, hogy kicsit zavarba jön. Persze nincs ezzel semmi baj, teljesen rendben van, még vicces is. Megvettem.

Elkezdtem használni, de folyamatosan görcsölt benne a lábam, pattogott, benne volt a boogie, ahogy mondani szoktuk. Azt tudni kell, hogy a fájdalmat, vagy ha valami nem tetszik, nem kényelmes, elfáradt, bedagadt, vagy csak egyszerűen nyom, szorít, azt is ilyen módon jelzi. Ment ez így néhány hónapon keresztül, de betudtam a fáradságnak, mígnem észre vettem, hogy a cipőben benne maradt az a papírcsomó, amit a vásárlás előtt beletömnek az orrába, és én így hordtam minden egyes nap, valószínűleg összegörnyedt lábujjakkal… Igen-igen…tök „béna” vagyok…lehet röhögni…mi is azt tettük, amikor kiderült  #boviergyorgy